Szeretnék egy kicsit eltekinteni az autentikától a kérdés vizsgálata során. Jól tudom, hogy egy angoleiro cipőben edz és úgy is rodázik, tisztelve a hagyományokat, míg más csoportok, más hagyományokat tisztelve kötelezővé teszik a mezítláb edzést. Gondolom, a rabszolgák kérges talpa a földeken keményebbre edződött, mint a kád széle, de mi már más világot élünk.

Szoktunk gumírozott talajon edzeni, fűben, parkettán, kövön. Egyikkel sincs gond, ha hozzászokik az ember talpa a megpróbáltatásokhoz. Az elmúlt tíz évben eléggé megkeményedett a talpam, hogy ne panaszkodjak, ha parkettán kell edzeni, ami pedig komoly vér- és/vagy vízhólyagokat szokott dörzsölni a kezdő capoeiristák talpaira. Mindig azt mondom nekik: "Majd hozzászokik a talp!". Nem tudom, jó-e ez így.

Nemrég Budapesten jártam egy Batizadon, ahol az egyik külföldi oktató egyfajta lábbeliben edzett és rodázott. Úgy nézett ki a holmi, mint egy gumitalp, amit pántokkal rögzített a lábához. (erre mondanátok, hogy szandálnak, vagy papucsnak hívják, de nem olyan benyomása volt) A lényeg, hogy végülis úgy tűnt, mintha mezítláb edzene, de mégis védve volt a talpa. Sok hasonló megoldást láttam tapaszokkal, fáslikkal, hasonló segédletekkel az évek folyamán, de egyiket se próbáltam fel, így nem tudok érdemben nyilatkozni arról, jó-e ezekben capoeirázni.

A másik élmény, ami nemrég ért, hogy az egyik aluno nemrég eltűnt az edzésekről, és amikor jelezte, miért tart szünetet, azt írta az interneten, vírusos szemölcsök jöttek ki a talpán és azokat kell leműttetnie. A gombás fertőzések veszélye az öltözőben egy dolog, de a vírusos szemölcsök terjedése a mezítlábas edzések okán már nem tűnik túl csábítónak számomra.

Mégsem érzem úgy, hogy cipőben kéne edzenem. Szeretnék angoleiro lenni, aki farmerban, kalapban és cipőben rodázik, de bármennyit is gyakorlom az angolát, a mi csoportunk nem ilyen. Arról nem is beszélve, hogy hiányozna a többi stílus.

A mezítláb hátrányait is van szerencsém újra és újra megtapasztalni, hiszen jómagam se vagyok rinocérosz. Előfordul, hogy bemutatót kell tartanunk forró aszfalton és mire végzünk, kis véres lábnyomokat hagyva vonulunk le a helyszínről.  Ilyenkor nem gond, ha valaki tornacipőt húz. Nekem nincs tornacipőm. Az én cipőimben bokatörés esélyes a capoeira. Majd beszerzek egy új cipellőt.

Száz szónak is egy a vége. Úgy tűnik, a capoeira a lábbelik viselése felé evolválódik. Ahogy az abadák anyaga egyre korszerűbbé válik, a pólóké is javul, lassan előrelépéseket láthatunk a lábviseletben is.

Egy karate edzésen nem látok hasonló evolúciót. Tradícionálisak maradtak a ruhák, a mozdulatok, és a cipő hiánya. De a capoeira más. Fejlődik, idomul.

Persze semmi sem fogja visszaadni azt az érzést, amikor az ember mezítláb gingázik a fűben, vagy szekvenciát gyakorol a tóparti fövenyen... de üvegszilánkba lépni is feledhetetlen élmény.